Örülök, hogy végre valaki megfogalmazta amit néha érzek a lelkemben... Köszönet érte!
"Felmentem, lefeküdtem a díványra, és éreztem, hogy zuhanok. Órákig zuhantam és zsugorodtam, ebből tudtam meg, hogy milyen magasan jártam, és milyen nagyra nőtt a testem. Rájöttem, hogy nem két centire lebegtem az aszfalt felett, hanem sokkal magasabban. És csak zuhantam és zuhantam. Olyan volt, mintha a tengerszint alatt lettem volna már, legalább kétszáz méterrel. Folyt a könny a szememből. Úgy öleltem magamhoz megalkotott világomat, hogy majd megfulladtam. Tudtam, hogy az üresség, amelyet hónapok óta éreztem, az mind szomorúság volt csupán. Becsaptam magamat, mikor azt gondoltam, hogy nem érzek semmit. A bánat úgy szakadt fel belőlem, mint a felhőszakadás, ami aztán két napig fülsüketítő zajjal zuhogott a távolság bádogtetejére. Tudtam, hogy várnom kell, míg elmúlik. De tudtam, hogy el fog múlni. Talán egy hétig, talán csak napokig fog tartani."
(Részlet Drozdik Orsolya a Piros kép című írásából, mely megjelent a Kitakart Psyché sorzatban.)
